Elutazom...

Sziasztok!

Nos, van egy rossz hírem. Holnap elutazom és ott nem fogok tudni írni, netezni. Jövő hétvégén jövök csak haza, szóval akkor kell majd neki állnom a résznek (persze ma is dolgozom rajta). Sajnálom, hogy nem szóltam elöbb, de nem volt biztos ez az egész :S

Addig is olvassátok Claire történetét amit oldal a 'Cserék' modulnál megtaláltok! :)


Puszi!

1. La Push

- Megígérted, hogy eljössz!
- Tudom édesem, de nem tehetek mást! Muszáj bent maradnom. – Anya elgyötört hangja csengett a vonal másik végéről.
- De…
- Kérlek, Greta, értsd meg! – mondta nyugodt, de kicsit feszült hangon.
- Köszönöm! – Idegesen nyomtam ki a hívást, majd ledobtam az asztalra a telefont. Ma van az iskolai drámatagozat előadása. Erre készültem már körülbelül fél éve, és most anya bejelenti, hogy a cégnél kell maradnia, nem tud eljönni. Utáltam, hogy megígér valamit, és nem teljesíti azt. Utáltam a munkáját.

Nagyot nyújtózva léptem ki a reptéri váró ajtóján. Szememmel szorgosan kerestem az apámat, mikor az egyik fekete terepjárónál végre megpillantottam. Nagyokat integetve jelezte, hogy észrevett, majd elindult felém. Felsóhajtottam, s felkészültem minden kérdésére.
- Greta! – Üdvözlésképpen felemelt majd megpörgetett. Akaratom ellenére is felnevettem.
- Öhm… oké, apa! Figyelj, mások is vannak itt – mosolyogtam, miközben körülnéztem.
- Nem örülhetek a lányomnak? – vigyorgott majd felemelte a kezét. – Hol marad a híres pacsi, Pajtás?
- Kiestem a híres pacsi technikájából! – válaszoltam egyszerűen. Apa megrázta a fejét majd csillogó, barna szemeivel rám tekintett.
- Ebből nem lehet kiesni! – tagadta meg a kijelentésemet. – Gyerünk, Pajtás! – kérlelt kedves hangon. Beadtam a derekamat, majd egy hatalmasat pacsiztam vele. Emlékszem, régen, mikor elment vagy hazajött, mindig így fogadott. Ez volt a mi védjegyünk! Mikor aztán elköltözött, minden más lett. A pacsizás elmaradt, igaz, naponta hívott, de nem éreztem olyan közel magamhoz. Hogy is érezhettem volna, hisz ő a világ másik végén lakott. Forks, La Push. Forks egy jelentéktelen kisváros az Egyesült Államok északi pontján, ahol szinte minden nap esik az eső. A La Push egy indiánrezervátum Forkstól húszpercnyire (éljen a Google!), ahol apa él az… új barátnőjével. Először nem igazán értettem, vajon miért egy rezervátumban élnek, de apa elmagyarázta, hogy a nő indián, és nem szerette volna otthagyni szeretett földjét. Régebben szerettem volna meglátogatni őket - már csak kíváncsiságból is -, de anya sosem engedett el.

- Remekül szerepeltetek! Gratulálok mindenkinek! – A drámatanárnőnk boldogan dicsért minket. Mindenkinek gratuláltak a hozzátartozói, csak nekem nem. Búskomoran üldögéltem a padon, mikor az igazgatónő lépett mellém.
- Greta – szólt csendesen. – Beszélhetnénk? – kérdezte. Felpillantottam, majd talpra álltam. Fogalmam sem volt, mit tettem.
- Természetesen! – feleltem félénken. A nő átkarolta a vállamat, majd kivezetett a folyosóra, onnan pedig egy szobába, ahol két rendőr állt. A szívem vadul kalapálni kezdett, mikor megláttam a zsarukat. Te jó ég, mit követtem el? Most elvisznek és börtönbe csuknak?
- Te biztosan Greta Cleaver vagy – szólt szinte suttogva a magasabb, bajszos.
- Igen! – feleltem bátrabban.
- Greta, azt hiszem jobb lesz, hogyha leülsz! – Az igazgatónő kedvesen egy fotelhoz vezetett és leültetett. Megfogta a kezemet miközben a rendőrre nézett, s bólintott neki.
- Mi történt?
- Sajnálom Greta.
- Mi… mi a franc történt? – Türelmetlenül pillantottam hol a rendőrökre, hol az igazgatóra.
- Az édesanyád… autóbalesetet szenvedett. Nem tudták megmenteni, a helyszínen elhunyt – szólt a másik alacsonyabb, kopasz. Hirtelen éles fájdalmat éreztem a tüdőmnél, a szívemnél és a gyomromnál. Ez biztos valami vicc. Félreértés. Nem történhetett meg VELEM ilyen!
- Azt hiszik, ez egy jó vicc? Anya a cégnél van és dolgozik! – Ziháltam, ordítottam, sírtam. Nem voltam képes felfogni, mi történt. Ebben az egy percben minden lepergett a szemem előtt. Apa költözése, anya megkapta az állást, eltörött a kezem, bekerültem a drámacsoportba, ott voltam a The Veronicas koncertjén.
- Greta! Greta! – szólítgatott az igazgatónő. – Jól vagy? Minden rendben?
- Hogy lehetne minden rendben?! – rivalltam rá. – Ezek itt ketten azt állítják, hogy anya meghalt. De ő most dolgozik! Ott van az irodában! Fel is hívom. – Remegő kezekkel túrtam elő a zsebemből a telefont, és tárcsázni kezdtem anyát. Kicsengett. Búgás. Hallottam, hogy csörög. Az egyik rendőr elővette a telefonját. Ott volt egy zacskóban. Nem bírtam ezt a sokkot. Pillanatokon belül minden elsötétült.

- Minden rendben, Pajtás? – Gondolatmenetemből apa ébresztett fel. Némán bólintottam, majd az ablaküvegnek támasztottam a fejemet. – Min gondolkoztál?
- Mindegy – suttogtam. Apa szomorúan rám nézett aztán az utat figyelte. Az eső vadul kopogott az autó tetején miközben patakokban folydogált le az üvegen és az ajtón.
- Sajnálom Greta. Tudom, mennyire fáj neked, de…
- Ne, ne! Ne beszéljünk erről, kérlek. – Kapargatni kezdtem a körmömről a vörös körömlakkot. Nagy erőfeszítés árán sikerült visszatartanom a sírást.
- Nézd, Pajtás! Az ott már a La Push! – Apa vidáman mutatott a sűrű, zöld rengetegre és a homokos sötét tengerpartra. Elhúztam a számat a zord, visszataszító part láttán.
- Ha jobb idő lesz, szörfözni is elmehetünk! Mit szólsz hozzá?
- Azt hiszem, jó lesz – rántottam meg a vállaimat. Az autó lassított, majd bekanyarodott egy fákkal körülvett betonos útra. Lassan elértük a La Push táblát, majd beljebb haladva pár ház következett. Aztán még több, és a rezervátum kezdett faluként kinézni. Volt egy közért, egy műszaki bolt, egy iskolaféle és még pár másik üzlet. Csodálkozva néztem, hogy az itteni emberek mennyire kedvesek egymáshoz. Ha két ember egymással szembe jött, leálltak beszélgetni. Semmi sietség vagy gyűlölet. Mindenki közvetlen – persze lehet, hogy azért, mert mindenki ismeri a másikat. Talán jót tenne a nagy városokban is ez a viselkedés. Nem lenne erőszak, bűnözés, lenézés. Mennyire más lenne!
- Ott van Jenna! – mutatott apa egy fekete hajú, rézbőrű nő felé, aki épp egy kisgyermeket tartott a karjában. Mellette egy férfi és egy kislány álldogált. – Az ott meg Eric és a lányai! – bökött a többiek felé. Az autó lassan begurult a barna házikó elé, majd apa leállította a motort. Boldogan csapta ki az ajtót és Jenna felé igyekezett. Először kezet fogott a férfival, utána köszönt a kislánynak, aztán pedig szájon csókolta a nőt. Fájdalmasan lehunytam a szemeimet visszaemlékezve a régi szép időkre.

- Anya! Apa! – sietősen robogtam be a konyhában ahol a szüleim épp szenvedélyes nyálcserét folytattak. – Fúj!
- Hé! – szólt apa miután átölelte anyát. – Pajtás, mit szeretnél? – húzta fel a szemöldökét.
- Mikor indulunk végre? – sürgettem őket. Az órára böktem ők pedig nevetve pillantottak felém.
- Greta, hisz még csak nyolc óra! – anya nevetve bújt ki apa öleléséből és kiöntötte az idő közben lefőtt kávét. – Tudod jól, hogy Noráék tízre jönnek.
- Olyan soká?
- Türelem! – nyugtatott apa majd ismét átölelte anyut. – A nagyi vár, nem?
- Nem!

- Greta! – Apa búgó kiáltása ébresztett fel. Integetett nekem, hogy menjek oda. Nagyot sóhajtva fogtam az oldaltáskámat és kiszálltam a terepjáróból. Pár pillanat múlva megismerem a nőt, akivel ezentúl élnem kell. Vajon vicces, mint anya volt? Vagy ellenséges lesz velem szemben?
- Szia, Greta! – üdvözölt Jenna. Mosolyogva közeledett majd megölelt. – Örülök, hogy végre megismerhetlek!
- Szia – köszöntem zavartan.
- Apád sokat mesélt rólad! – kacsintott Jenna kedvesen. Első benyomás: jó fej. De meddig?!
- Greta, ő itt Eric. A nagyobbik lánya Sophie, és a kisebbik Anna – mutatott be a férfinak, akinek a kezében a kis Anna pislogott rám hatalmas nagy zöld szemeivel.
- Szia! – köszönt a férfi barátságosan. Bólintottan majd apa felé néztem. – Mi megyünk! Sziasztok!
- Sziasztok! – köszönt egyszerre Jenna és apa. Hangosan felnevettek, majd átölelték egymás derekát.
- Kiveszem a bőröndjeidet, addig Jenna körbevezet! – apa megszorította a nő kezét majd az autóhoz igyekezett.
- Gyere, Greta! – Kedvesen a ház felé biccentett, hogy kövessem. Lassan lépkedtem a nyomában, mígnem a bejárati ajtóhoz értünk. Kinyitotta, majd elém tárult egy világ, amiben eddig nem kaptam helyet. Mindenhol szépen kidolgozott famunka, kedves festmények, szobrok, és ami a legjobb: kellemes környezet. Ízlésesen, szépen volt berendezve a helyiség.
- Ez… gyönyörű – suttogtam lenyűgözve. Jenna elmosolyodott majd a lépcsőhöz sétált.
- Fent vannak a szobák.
- Ti is fent alszotok?
- Azt hiszem – nevetett fel furcsállásomon. Halvány pír jelent meg arcom két oldalán és szorgosan a táskám szíját tanulmányoztam. Hangtalanul követtem a felfelé sétáló nőt. Kicsit ciki helyzet volt ennyire kiakadni azon, hogy húsz méterre apám horkolását kell majd hallgatnom. Vagy esetleg MÁS hangokat kell éjszakánként eltűrnöm.
- Ez lenne az – nyitotta ki az egyik szoba ajtaját. – Én választottam a bútorokat meg az egész berendezést! Tetszik? Remélem, nem vagyok ódivatú!
- Nem, dehogy! – Beléptem a szobába és körülnéztem. Az uralkodó színek a lila és a zöld volt. Az ágy egy kovácsoltvas franciaágy, rajta zöld alapon lila mintákkal díszített ágynemű és pár hasonló díszpárna. Szembe vele egy ablak az előtt pedig egy egyszerű íróasztal. A bal oldalán egy éjjeliszekrény és két komód, a jobb oldalán szintén egy éjjeli szekrény, előtte egy álló lámpa és egy babzsák fotel az ajtó mellett. Nem volt zsúfolt szoba, inkább kellemes érzést sugallt. Legjobban a függöny tetszett: zöld volt lila csíkokkal. Hasonló függöny volt a régi szobámban is.
- Nagyon szép!
- Na, csajok, mi ez a kupaktanács? – Apa jelent meg a két bőröndömmel az oldalán. – Jenna műve.
- Azt mondta, hogy tetszik neki!
- Tényleg? Ez jó hír! – kacsintott apa.
- Segítsek kipakolni? – ajánlotta fel Jenna. Megráztam a fejemet.
- Nem kell, boldogulok – elvettem apától az egyik bőröndöt, majd a nőt kikerülve az ágyra telepedtem. Apa behozta a másik csomagomat is majd magamra hagytak. Díjaztam, hogy nem sürögnek-forognak körülöttem. Már nem vagyok az aki voltam, de soha nem is leszek már.
Egy óra alatt sikeresen végeztem mindennel. Behajtogattam a ruháimat a komódokba, kipakoltam a kiskorom óta gyűjtött plüssállataimat a szekrények tetejére, kitettem pár fotót – leginkább anya volt rajta – majd az íróasztalomat is berendeztem. Az asztalon helyet foglalt anya laptopja, az enyém pedig a fiókban pihent. Mikor elhunyt minden dolga az enyém lett. Egytől egyig elcsomagoltam őket és ide küldtem. Valószínűleg apáék eltették őket, mert mikor bejöttem nem láttam egy dobozt sem.
Az ágyon üldögéltem és egy bekeretezett képet nézegettem anyáról. Annyira gyönyörű nő volt! Sötétbarna haja egészen a derekáig leért, imádta kontyokba fogni, olyankor általában rápirítottam, hogy miért nem engedi ki. Zöld szemeiben mindig boldogságot lehetett felfedezni, még akkor is mikor igazán rossz hangulata volt. Állandóan mosolygott, sosem volt egy szomorú pillanata. Karcsú teste láttán ki nem nézték belőle, hogy van egy gyermeke. Imádta a divatot, a vicceket és az őszinteséget. Sosem veszekedtem vele, kijöttünk egymással. Hétvégenként anya-lánya programokat csináltunk, s ekkor általában egy kávézóban üldögéltünk, vagy épp a parton strandoltunk. Ő nem is volt igazán anya. A legjobb barátnőm volt. És most… elvesztettem. A legnagyobb kincsem elhagyott.
- Kész a vacsora. Gondoltam éhes vagy – Jenna lágy hangjára lettem figyelmes. Az ajtó felé pillantottam ahol a nő állt halvány mosollyal az arcán.
- Tudod én… - szóltam, de félbeszakított.
- Tudom – mosolyodott el. – Lucas mondta, hogy vegetáriánus vagy. Készítettem neked párolt zöldségeket.
- Köszönöm! – Leraktam a képet az ágyra majd vidáman pillantottam Jennára. – Annyira rendes vagy.
- Szóval akkor nem gondolod azt rólam, hogy egy gonosz, szívtelen nőszemély vagyok, aki elcsábította az apádat? – Arcán megkönnyebbülés tükröződött. Eddig azt hittem, csak én tartok tőle de kiderült, hogy ő is félt tőlem.
- Sosem gondoltam ilyet.
- Köszönöm, Greta! – Barátságosan átölelt majd felsóhajtott. – Gyerünk, vacsizni! Lucas már biztosan morcos.
A vacsora csendben zajlott, amolyan családias és meghitt volt. Fél órára sikerült ismét a régi önmagamat adnom, nevettem és elmeséltem minden vicces sztorit apáról. Cserébe persze ő is kitálalt minden bakiról, amit valaha elkövettem. Jenna is mesélt a családjáról, a testvéreiről és a szüleiről. Természetesen itt sem maradtak el a vidám történetek. Este mindenki visszavonulót fújt, így a szobámban üldögéltem és bámultam az odakint zuhogó esőt. Mikor már majdnem elaludtam inkább bekapcsoltam a laptopot és böngészni kezdtem a világhálón. Kíváncsi voltam az otthoniakra, vajon mit csinálnak most? De… kik is? Az összes barátnőm, akit magam mellett tudhattam elhagyott, amiért csúnyán viselkedtem velük. Ha találkoztunk, akkor épp vitáztam velük, hogy ők semmit nem éreznek át a kínomból, amit el kell viselnem. Eléggé változékony volt a természetem így senki sem szívesen társalgott velem. Még az igazán közel álló barátnőm is eltávolodott tőlem. A fejemhez vágta számtalanszor, hogy örökre nem búslakodhatok. Igaza volt. Valahogy tovább kell lépnem, de még magam sem tudom hogyan. A mai vacsora, és az, hogy Jenna kedves velem egy hatalmas előrelépés volt. Talán a nyár végére, iskolakezdésre megnyílok, és tényleg olyan leszek, mint amilyennek anya nevelt. Vidám, őszinte és kedves.
Kikapcsoltam a laptopot majd az ablakon keresztül kémleltem a folyamatosan ömlő esőt. A nagyvárosban csak házakat és kerteket láttam táblákkal, és utakkal. Itt viszont látom a természetet és annak a szépségét. Holnap be kéne iktatnom egy túrát… fel kell fedeznem ezt a zöld rengeteget. Még ha a part nem is annyira napos.




Köszönöm Luna Black-nek, hogy a bétám! :) Hihetetlenül jó érzés, hogy van aki segít nekem és kijavítja a hibáimat!